Apróságok

    Túl vagyok a tükrözésen. Nem volt valami jó, de túléltem. Valószínűleg azért hánytam vért, mert volt egy nyelőcsőgyulladásom, melynek nyomai még látszanak. Azonban kaptam egy jó hírt is: Nincs gyomorfekélyem. Tehát amit 4 éve megállapítottak, az elmúlt. Ennek azért örülök!
    Ahogy mentem a kórház kijárata felé, találkoztam Vicikével, majd Katival. Azt mondták, ha már úgyis erre járok, nézzek be a többiekhez. Megtettem. Bementem. De nem volt értelme! Már nem vagyok az, aki régen voltam, a mosolygós, vidám Zsuzsi végleg megszűnt létezni, már csak az emlékekben él. Helyette én vagyok, összetörve és céltalanul. Annak pedig semmi értelme, hogy mások kedvét is elrontsam. Így hát nem is maradtam sokáig. Ahogy hazaértem, elsírtam magam. Majd' negyed órán keresztül csak sírtam...
    Jó lenne újra mosolyogni, bejárni a fizikora, beszélgetni, kiönteni magam, de egyszerűen nem megy. Meg kell tanulnom egyedül talpra állni. És túlságosan szeretem én őket ahhoz, hogy elrontsam a kedvüket. Nem ezt érdemlik. Most úgy érzem, jól döntöttem, nem megyek be többé. Hiába fáj olyan nagyon, így kevesebb rosszat okozok nekik. Talán egy kis idő múlva könnyebb lesz mindenkinek.

Minden hiába:
"Nem az vagyok, ki voltam egykor, belőlem a jobb rész kihalt..."