Apróságok

Megint eltelt egy kis idő, mióta utoljára írtam ide... Sokszor segít a blog, de bizonyos dolgokat itt sem teszek közzé, az ember nem teregetheti ki az összes szennyesét a világ elé...

Amiről most fogok írni, egy minapi levélhez kapcsolódik. Nem tudok vele mit kezdeni...

Az egyik közösségi portálon egy bizonyos Evelyne-től kaptam egy e-mailt. Hagy idézzek belőle:
"Hogy te mekkora egy rohadt picsa vagy! összetörted a Bence szívét azt még te sajnáltatod magadat. komolyan hogy tudsz tükörbe nézni? még a gyerekét is elvetetted, milyen egy állat vagy te?"

Összeszakadtam megint... Én törtem össze Bence szívét? Hiszen ő hagyott el indok nélkül... Pontosabban azzal az indokkal, hogy a szakítás előtti hét csütörtöki napján nem feküdtem le vele... Ez nekem nem indok, csupán ürügy.

A gyerekét elvetettem? Ha rajtam múlt volna, most 6 hónapos terhesként írnám ezt a bejegyzést. Elvetéltem. Ha valaki elvetet egy gyereket, azt abortusznak hívják, ami velem történt, azt spontán vetélésnek nevezi az orvosi nyelv.

Egyáltalán, azt se tudom, ki ez a lány, nem tudom, honnan tud a babáról, ugyanis nem híreszteltem... Mégis, miért rúg belém? Pláne, hogy nincs is tisztában a valósággal...

Egyre inkább érzem, segítségre van szükségem, mert már nem tudom megvédeni magam...
Miért a gyűlölet a legtöbb ember szívének mindennapos ennivalója???

Két olyan emberről írok most, akiket eddig a saját manipulálhatóságom és hülyeségem miatt nem tudtam megismerni. Ma már kimondom, ismerem és szeretem őket!

Nem kezdem a dolgokat Ádámtól és Évától, belevágok mondanivalóm közepébe. Bár töröltem minden bejegyzést, amiben Bence és/vagy családja szerepelt, ez mégis hozzá kapcsolódik, s ahhoz, hogyan lehet manipulálni az embereket, s miként formálják a lúzerek kedvükre a környezetüket.

Kezdem a legelsővel. Bence anno azt mondta nekem, hogy mikor még elsős egyetemisták voltak, Zümivel történtek dolgok. Pontosítok: Zümm kielégítette. Valóság: Kellő mennyiséget ittak, Bence levette a gatyáját, Zümm kiment hányni. De, mint azt megtudtam, a csoptársaiknak már szexről beszélt. Ez már kicsit régen volt.
Ja, majdnem kimaradt: Zümi, akinek 2 diplomája van, Bencének meg még mindig nincs meg a BA, és szerintem nem is lesz, mert aki elfelejt jelentkezni záróvizsgára, majd 6 kredit hiánya miatt feladja, ahelyett, hogy harcolna, annak sosem lesz diploma, na mindegy, szóval Zümi kihasználta Bencét és felkapaszkodott a hátán. Zümi, aki mindenhova hordozgatta Bencét, aki ott segített Bencének, ahol tudott, aki kidolgozott államvizsgatételeket adott neki - kihasználta. Erre varrjon valaki gombot!

A szülei. Mikor még nem találkoztam velük, elég negatív kép volt bennem, főleg az anyjáról. Mindenfélét összehordott róluk, milyen szar szülők, mennyire utálják őt. Aztán mikor betekintést nyertem a "családi életükbe", rájöttem, semmi nem igaz abból, amit korábban Bence mondott róluk. (Az, hogy a végén mi hogyan alakult, most mellékes dolog.)

Kácska és Boti. Na, róluk hordta össze a legtöbb szemetet. Hogy milyen bunkó parasztok, hogy csak kihasználták meg lehúzták őt, meg csak akkor kell nekik, ha gáz van. Meg mindent, amit a képzelet el tud, illetve talán el sem tud képzelni. Nemrégiben őket is megismertem. Két áldott jó lélekről van szó. Két olyan ember, akik tűzbe tennék a kezüket minden barátért, akik bármikor szívesen látnak. Nem ítélkeznek látatlanul, kedvesek, jóindulatúak, nyitottak mindenki felé. Szabadszájúak, de ez miért lenne baj? Talpraesettek, két lábbal állnak a földön, van életük. Megdolgoznak mindenért, de el is érik céljukat. Egyedül. Vagyis együtt. (Bence, ha olvasod, tanulhatnál tőlük sokat!)

Meg kell jegyeznem külön, eleinte tartottam a távolságot Kácskával és Botival szemben, mert a fülemben Bence szavai csengtek. De megismertem őket, és már csak szidom magam, miért kellett arra a lükére hallgatnom. Hát igen, így formálják a lúzerek a világukat, főleg Bence. Egymás ellen hangolja az embereket, hátha mindenki őt sajnálja majd.

Számtalan emberről hallottam mindenfélét a szegény kicsi ex szájából, de ezek után kétlem, hogy bármi is igaz lenne.

Arra egyébként kíváncsi lennék, mi mindent talált ki azóta rólam, kinek mit beszél. Mert egy-két dolgot hallottam, a pofozkodást és társait, de ezek már régiek. Amennyire viszont megismertem a jelenlegi, igazi arcát, tuti mindenféle mocskot hord össze rólam is. Jajj, amin nagyot nevettem: Szegény Bencének most ért véget egy kapcsolata, ne érezze már jól magát körülötte senki... (Sztori: Csajok "táncolnak", és ez olyan szexi...) Piff, én itt kidőltem... Szegény, szegény Bence, kidobott, és most őt kéne mindenkinek sajnálnia.

Tudjátok mit? Én már csak szánni tudom. Volt bennem harag, düh, gyűlölet, most már csak szánalom. De az végtelen. Mert egy ilyen gerinctelen, hazug lúzer nem érdemel mást.

Igazság kell? Kérdezzétek meg Tánczos úrfit, válaszát osszátok el ezerrel, abból vonjatok gyök 2-t, és talán már nem lesztek távol az igazságtól.

Én végeztem, most már tényleg vége van, kidobáltam mindent, ami rá emlékeztet. Azért egyszer még szeretnék találkozni vele, és a képébe röhögni. Megérdemelné. Megkeserítette az életemet, de nyertem is: Nekem vannak barátaim, neki nincsenek.

Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!

Volt egy párom, Bence. Tiszta szívből szerettem. Ő volt a mindenem. A szüleivel is jó kapcsolatom volt. - Vagy mindezt csak így hittem?

Bence százszor és ezerszer megkérdőjelezett, nem bízott bennem, hogy tényleg őt szeretem. Egyetlen kérésem volt hozzá, ne tegyen többé próbára, mert nincs már erőm bizonygatni. Egy hétre erre megint megkérdőjelezett, majd mindennek vége lett. Aznap még jönni akart, elém állni, bocsánatot kérni... Akkor kértem, ne jöjjön, mert órám lesz. Úgy volt, kedden hív. Nem tette.

Majd hallottam, hogy most már végre jól érzi magát, boldog. Végre fellélegezhet. Lakótársa és annak barátnője szerint a miénk nem volt kapcsolat, mert alig találkoztunk... Pedig a szakítás előtti héten nem volt nap, hogy ne láttuk volna egymást. Hétfőn mégis értetlenül álltam a helyzet előtt.

De úgy tűnik, Bence inkább Petiéknek hitt, minthogy kinyitotta volna a szemét. Mert ha ezt tette volna, látná, hogy szerelmem igaz volt. De most már elég... Túl sok sebet és hatalmas övön aluli ütést kaptam tőle. Összetörte a szívemet.

S mint ahogy vele vége mindennek, úgy hiszem, a szüleit is elveszítettem...

Most jött el a pillanat, most kerekednek felül rajtam az érzések, a könnyek. Vége. Le kell zárnom. Túl kell lépnem. Mégis hogyan? Erre adjon valaki választ...

"...olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szíved. Olyan, mint az álom, amiben zuhansz a semmibe, és hiába próbálsz felébredni mielőtt földet érnél, sajnos nem tehetsz semmit. Nem bízol többé semmiben, senki sem az akinek mondja magát. Az életed örökre megváltozik, és az egyetlen dolog, amit profitálsz ebből a rémségből, hogy többé senki sem tudja így összetörni a szíved."

Ez a dátum örökké bennem lesz... Egy élet munkája, szeretete... Dédikém... Egy ember, aki oly sokat jelentett nekem... Még mindig megjelennek a könnycseppek az arcomon...

Szegény Dédikém... Mennyit szenvedett élete során - mégis mennyi öröm is érte. Milyen erős volt ő... Milyen boldog volt, mikor a család összegyült 90. születésnapja alkalmából...

Nem tudok most írni... Könnycseppek mossák arcomat...

Ma találtam a neten egy nagyon szép verset, elkápráztató. Ahogy olvastam, úgy éreztem, mintha a vadregényes tájon járnék. Debrecenben pedig mindez nagyon hiányzik...

Scheffer János: Séta a Bükkben
 
Zengő sziklái, szépséges, bükki havasoknak,
Hol Tar-kő és Bánkút csúcsai felmagasodnak,
Köd-hajnal üli meg a harmatos völgyeket,
Reggeli Nagymezőn egy könnyű sétát teszek. 
 
Friss őszi szelek, érett fű illatát hordozzák,
Ágak szines leveleit érdes szelek borzolják.
Itt vagyok a Zsidó-réten és kicsit megállok, 
Suta őzre, muflonra és szarvasokra várok. 
 
Nap árnyéka már a termetes víznyelőknél jár,
Erős őzet, iramszarvast lő hirtelen halál,
Vaddisznók vicsorognak rettenve, de némán. 
Madarak rebbennek szét kioltott életek nyomán.
 
Nézem a fiatal, szilaj csipkéskúti ménest,
Hangjukat hallom tompán a dobogó messzeségben,
Déli nap hevében, hűvös bükkerdők árnyékában,
Apró bogarak rajzanak szét gyors egymásutánban. 
 
Bükknek barlangjai, mióta feküsztök csendben,
Sötét járatokkal, párás, szines cseppkövekkel,
Kik csendben alusztok át véres századokat,
Halk vízcsobogás töri meg örök nyugalmatokat. 
 
Kirándulók zaja tölti be a Szalajka-rétet,
Frissvizű források táplálják a vízesések,
Hideg hűsítő szél fúj a Hámori tó felett,
Partján padok pihennek, lassan én is továbbmegyek.
 
Mint kusza barázdák, hegyes-völgyes réteken, 
Turisták sétálnak a szépséges bérceken,
Csak az Őserdő pihen fenséges magányban,
Kidőlt fák várják néma sorsukat a tájban.

Remélem, másoknak is tetszik ez a gyönyörűség! :)

November 21-én lesz a Gólyabál, melynek nyitótáncát (bécsi keringő) én is táncolom. A zene Andy Williams klasszikusa, az 'Under Paris Skies', keringős stílusban, angolul. A szövegét leírom, talán sokan ismerik. Ha nem is az angol változatot, de legalább a francia eredetit. A refrén első két sora pedig most nagyon igaz rám ("Oh, I fell in love / Yes, I was a fool...")

Under Paris Skies

Kedves Olvasóim!

Az előző két bejegyzést töröltem, jókora pofont kaptam, ami kiirtotta belőlem a szerelmet.
A verset azonban újra felteszem, egy versszakot kihagyva, mert bár még csak emlékezni sem akarok, a vers sokak szerint szép. Ha úgy veszem, ez is csak egy újabb költemény.

Nos, újra a realitásban élek. A szívemet körülveszem ismét egy vasfallal, mely lerombolhatatlan és áthatolhatatlan. Így nem ejt rajtam sebet senki és semmi. Üdvözletem, valóság!!!

In Memoriam Mogyi

http://www.gyertyagyujtas.hu/index.php/9837.kivalasztott

Ma jöttem haza Szentendréről. Sok szép élményem van, de nem tudok most ezekről írni. A mai nap egy újabb tragédiát hozott a számomra.

Drága kiskutyám, Mogyi átkelt az Angyalok hídján. 3 napja naponta két infúziót kapott, de ma hajnalban már nem ébredt fel. Elment. Most már az örök vadászmezőkön rohangál... 2009. június 9-én látta meg a napvilágot. Holnap után lett volna 2 hónapos. Még nagyon kicsi volt.

Istenem, milyen nehéz múlt időben beszélni róla... :( Mielőtt elmentem Szentendrére, azt mondtam neki: Ne félj, kicsim, a mami 10 nap múlva visszajön hozzád! De már csak eltemetni tudtam. Fáj... Iszonyatosan fáj... De már nem szenved. Szegénykém ugyanis parvós lett. Pontosabban a parvó elleni oltás erős volt neki, megbetegítette, és el is vitte.

2 hete még nem gondoltam volna, hogy soha többé nem látom őt, hogy soha többé nem bújik hozzám, nem mászik a nyakamra, nem harapdálja meg az ujjamat...

Gondoljon rólam bárki amit csak akar, de gyászolok. Fájó, keserű gyász, bűntudattal társítva, amiért nem lehettem vele. Tudom, nem tehettem volna érte semmit, de talán örült volna, ha mellette vagyok az utolsó órákban... :(

Most megyek, mert már megint sírok. Azt hiszem, ez még sokáig így lesz. :(

Egy kicsit elhanyagoltam a blogot - már megint. De sebaj, bepótolom, leírom, mi történt azóta.

Nos, a záróvizsgám sikerült, így most már idegenforgalmi szakmenedzser vagyok. Ezzel vége a 2 évnyi gyöngyösi életnek, nem leszek tovább KRF-es hallgató.

Július 17-én voltam Maryvel Tatabányán. Odáig vonatoztunk, és az állomásra hozták el nekünk a kiskutyát - Környéről. Azonnal beleszerettem a kis drágába, imádnivaló. 21-én vittem állatorvoshoz, akkor lett napra pontosan 6 hetes. Így hamar nevet kellett neki adni. Sok-sok variáció után Mogyinak neveztem el. Jelenleg pont ráillik. :) Egy 6 hetes Beagle kisfiú - igazi tünemény. (Bár igaz, telefonon azt mondta az előző gazdija, hogy azért kell 17-één menni érte, mert akkor lesz 10 hetes, közben meg még 6 hetes sem volt (5 hetes és 2 napos) aznap. De a lényeg, hogy az utazást jól bírta, és már az én "kisfiam". Azért írom így, mert néha tényleg úgy viselkedik velem, mintha én lennék az anyukája. Igaz, ez ellen nem is tiltakozom, gyöntöszölöm, játszok vele, alszunk is néha együtt - én hasalok a földön, Mogyi meg a nyakamon csucsul.

Jessy is elfogadta, első alkalommal, hogy beengedtük, aludt a kicsi, Jessy böktöste az orrával, de meg sem moccant - Nem csoda, nagy utazáson volt túl a kis drága. Még aznap, de már ébredés után ismét beengedtük Jessyt, na akkor nagy játék volt. :) Mogyi kisebb volt, mint Jessy feje, ő meg mint aki bolházza a másikat, úgy harapdálta végig a hátát óvatosan, majd a hasát is, aztán játszani kezdett vele. Ma már olyan szintű ez a játék, hogy amikor Mogyi kimegy (még bent lakik), Jessy a hátára fordítja, végig szimatolja, kicsit bökdösi, majd Mogyin a sor. Nekifutásból ugrik Jessynek, az esetek kisebb részében el (vagy talán fel) is éri, és a pofikájába csimpaszkodik. Jessykém tűri, aztán emeli a fejét, Mogyi lábai a levegőben, majd lepottyan, és kezdődik minden az elejéről. Jah, és persze az apróság részéről hangos morgást hallani, néha egy-egy vakkantással kiegészítve. Ez az ő naaaagy játékuk. :)

23-án derültek ki idén a ponthatárok. FELVETTEK!!! Szeptembertől a Debreceni Egyetem germanisztika szakos hallgatója leszek. Sokan megkérdezték, örülök-e ennek, mert elvileg a filozófia jobban vonzott. Nos, az öröm nem kérdéses, az meg most mellékes dolog, hogy milyen szakra fogok járni. S hogy miért? Mert úgy tervezem, hogy mindhárom szakot, amit megjelöltem, szeretném elvégezni. Másodévesként lesz lehetőségem a minor szakok felvételére. Jah, aki esetleg nem tudja, a három szak: szabad bölcsészet (későbbiekben filozófia), germanisztika, néprajz. Egyelőre ez a tervem, aztán majd meglátjuk, mi hogyan alakul.

Most Szentendrén vagyok. Miki, Écó és Panka nyaralni mentek, én pedig ellátom a kutyákat, locsolom a virágokat, vigyázok a házra, és terveim szerint találkozok pár pesti ismerőssel, baráttal. Bár igaz, nem túl nagy a lelkesedése egy-két embernek.

A kilátás gyönyörű... Dunakeszi, a Duna, a Budai vár, a Gellért-hegy és még sok más szépség látszik az erkélyről. Este a legszebb a látvány, mikor a fény megvilágít mindent, miközben a csillagok egyre fényesebben ragyogják be az eget...

Egyelőre ennyi, azt hiszem. Ha eszembe jut valami, írok, most már tényleg. :) Jajj, és aki Mogyira kíváncsi, és tagja az iwiw-nek, az albumok között van róla pár kép. :)

Üdvözletem Mindenkinek!
Susanne

Ez a bejegyzés valóban vegyes érzelmekről fog szólni... Félelemről, fájdalomról, aggódásról, de emellett egy pici örömről... Ez utóbbival kezdem, ez lesz a legrövidebb.

Két új családtagunk lesz, egy-egy Beagle személyében. Egy 1,5 éves trikolor kan Kecskemétről jövő héten érkezik, egy 10 hetes trikolor kisfiúért pedig július 17-én megyek Tatabányára. Hogy miért? Bár eddig nem említettem, Jessykém álvemhes volt, nem lettek kölykei. Viszont kell neki egy játszótárs, olyan kutya személyében, aki azért kisebb termetű, de játékos, rohangászós, jó természetű, családbarát. Néztünk hirdetéseket, először a kölyök után érdeklődtünk, de akkor azt mondták, már mindegyiket elígérték, de ha valaki visszamondja, szólnak. Ez amolyan nesze semmi fogd meg jól dolognak tűnt, ezért felhívtuk a másik hirdetőt, aki a 1,5 éves kant akarta örökbe adni. Vele sikerült is megegyezni. Ma azonban hívott a kölyök gazdija, hogy visszamondtak egy kisfiút, érdekel-e még. Felhívtam pár embert, befogadna-e valaki egy Beagle kiskutyát, de nem jártam sikerrel, viszont sikerült kompromisszumot kötni itthon, így jöhet hozzánk a kicsi is.

Félelem, fájdalom, aggódás... Hétfőn Beusom Tibije meghalt. Beusom azóta csak zuhan, napról napra egyre mélyebbre. Félek, hogy butaságot csinál, pedig tudom, milyen erős. De most megtört, és sok-sok év fájdalma került a felszínre. Nagyon aggódom érte. Minden nap beszélünk Skype-on, de érzem, hogy jelenleg csak árnyéka önmagának. Segítséget nem nagyon fogad el senkitől... Nem akar küzdeni... Fáj, hogy így kell "látnom"... Minden este gyertya mellett imádkozok, hogy legyen ereje felállni és tovább menni, és Tibi lelkéért is elmondok egy imát. Őszintén remélem, hogy Beus nem követi Tibit, hanem köztünk marad, és küzd önmagáért. Mert hiába próbálunk mi, a barátai küzdeni érte, ha ő nem küzd, mi sem megyünk túl sokra. Nekem sincs túl sok erőm, de ami van, azt neki adnám, ha engedné, csak álljon talpra!!! Aki nem ismeri őt, nem tudja, milyen értékes ember... Sajnos ezt ő maga sem tudja... :( Ma azt mondta, elgondolkozik azon, amit mondtam neki. Azt mondtam, amit gondolok, hogy ha tovább zuhan, nehezebb lesz felállni, mintha most elkezdene felfelé mászni. (Épp elég mélyen van már most, innen is nehéz lesz felkelnie, ezért mondtam ezt, és szerintem igaz is...) Úgyhogy erről a témáról most nem írok többet, várom, hogyan dönt.

Záróvizsga... Hétfőn lesz, reggel 8-tól. Már csak 3 nap. Bár nincs olyan túl sok tétje, mivel a két év alatt rájöttem, hogy a turizmus nem az én világom, mégis egyre idegesebb vagyok. Sokan próbálnak nyugtatni, mondván, hogy ügyes vagyok, menni fog, nem lesz semmi gond, én ebben mégsem hiszek. Tanultam rá sokat, de az utóbbi 1 héten csak olvasgattam, és egyre inkább úgy érzem, nem tudok semmit. :(

Tegnap este nem voltam túl jól. Szúrt a mellkasom, majd heves szívdobogás jött rám megint, és iszonyatosan szúrt, alig kaptam levegőt. Olyan volt, mintha a mellkasomban lenne egy kés, és a szívemben is, és ahogy dobban a szívem, úgy csúszik egyre mélyebbre a benne lévő kés. Forgolódtam, hátha jobb lesz valahogy, de sehogy sem volt jó... Sajnos ez már egyre gyakoribb...

Azt hiszem, most nem írok többet, nagyon fáradt vagyok, és kezdek megint nem jól lenni. Holnap viszont korán kelek, mert jönnek nagyimék, meg Peti és a barátnője, Panni, Laci és Peti névnapját ünnepelni... Reggel pedig még fel kell telepítenem a gépre a kamerát, amit tesóm küldött Angliából, hogy nagyimék azon keresztül láthassák, és úgy tudjanak beszélni vele. Aztán indul a hajtás. Egy szó mint száz, megyek. Még vár rám a gyertya és az imádkozás.

Nem tudom, mikor írok legközelebb, szerintem majd csak a záróvizsga után.

Üdv mindenkinek:
Susanne

A gyöngyösi életnek vége. Minden tárgyamból levizsgáztam, az átlagom 4.259 lett. Már csak egy vizsga vár rám, a legnehezebb, ez pedig a záróvizsga. (Alapszakon ez az államvizsga.) 30 alaptétel, 30 szállodás tétel, 20+20 gyakorlati tétel. Úgyhogy gőzerővel tanulok.

A szakdolgozatommal időben végeztem, majd a TDK-n (Tudományos Diákköri Konferencia) is indultam vele, bár nem önszántamból. Konzulensem többször is említette ezt a versenyt, de mindig nemet mondtam. Mikor azt hittem, sikerült lebeszélni, felhívott a tanszékvezető, neki már nem mondhattam nemet. A szép az egészben az, hogy tulajdonképpen csak a létszám miatt volt rám szükség. Tudni kell ugyanis, hogy a turizmus szekción belül 2 csoport indult, és aki a TDK-n az első 3 helyezett között van, annak nem kell szakdolgozatot védenie. Azonban az első 3 helyezett automatikusan megy az OTDK-ra (országos változat), de azon FSZ-es (felsőfokú szakképzésben résztvevő) hallgató nem vehet részt. Ezt azonban elfelejtették közölni... Összességében nem bánom, hogy el kellett mennem, mert tapasztalatot szereztem, de ha előre elmondják, mire számítsak, nem ölök bele annyi időt és energiát.

Hhh... Hiányozni fog Gyöngyös. Nem a város, nem a főiskola, hanem azok az emberek, akik így vagy úgy, de meghatározták az életemet. Gondolok itt a barátokra, a csoporttársakra, a tanárokra.

Milyen furcsa... Mindig az utolsó pillanatokban döbben rá az ember, milyen jó is volt neki egy adott szakasz. Most, az utolsó félévben jöttem rá, hogy a csoport - bár nem vagyunk sem szelidek, sem ártatlanok - nagyon jó társasággá alakult. És a tanáraink, akik már régebb óta tanítottak minket, azt hiszem, megkedveltek, és ők is közelebb kerültek hozzánk.

Az egyik tanárunkkal azonban nem volt túl fényes a kapcsolat. Sajnálom nagyon, mert tulajdonképpen egy kedves, aranyos ember. De a csoport tett arról, hogy a kapcsolatunk ne legyen szép.

Egy másik tanárunkkal viszont kimondottan jó kapcsolatunk lett. Volt, amikor bejött az órára, és ppt-ket vetített nekünk. Gyönyörű gondolatokat. :)

Az utolsó hónapunkban adódott egy kis zűrzavar. Barátosnénk (egyben tanárunk) elment a fősuliról. Új tanárt kaptunk, aki az előző félévben már tanított minket. Eleinte nem tudta, miről is van szó, keverte a 2 tantárgyat (utazási iroda menedzsment, programtervezés). A végén az egyikből levizsgáztunk, a másikból szigorlatoztunk.

Ebben a félévben csoportvezető voltam. Nem mondom, hogy könnyű feladat volt, mert nem félválról vettem a dolgokat, komolyan foglalkoztam mindennel, szívvel-lélekkel "küzdöttem" a csoport érdekeiért. De visszagondolva nem bánom, hogy elvállaltam, mert sokmindent tanultam közben, valamint a tanárokkal is jó kapcsolatba kerültem. És a beszélgetéseket, a szép emlékeket senki sem veheti el tőlem. :)

A 2 évet egy általam szervezett, közös kirándulással zártuk, vendéglátó és IFO fsz, valamint tanáraink. Kisvonattal mentünk Mátrafüredre, a Kékesre vezető túraútvonal mentén van egy patak, annak a partján telepedtünk le, a kijelölt bográcsozóhelynél. 30-an voltunk, plusz 4 kedves tanárunk, akik megtiszteltek minket a jelenlétükkel, s azzal, hogy velünk tartottak. Őket név szerint is kiemelném: Nagy-Kovács Erika, Hangosi Andrea, Simon Veronika, Szabó Rozália. Estefelé pedig Benkő Béla csatlakozott hozzánk néhány percre. Mi volt a programunk? Nos, főzés. :) A szakács én voltam. 2 bográcsban készült vörösboros marhapörkölt. Hmm.. Azt mondták, jól sikerült. :) Ahogy az egész kirándulás. Méltó lezárása egy kalandokkal és emlékezetes pillanatokkal teli életszakasznak.

"Elmúlt, hát elmúlt, viszlát, jóbarát! Jó volt, egy show volt, ami mindig megy tovább..."

Sajnos ezt már én is észrevettem... Nem tudom, mi történik velem, és szinte senki sem tudja elviselni. Én sem. Küzdök, minden erőmmel harcolok, hogy ne zuhanjak magamba, hogy mosolyogva nézzek szembe a világgal, de minél erősebben akarom, annál távolibbnak tűnik a cél.

Visszatérő rémálmok, kétségek, félelem... Ezek kerítettek hatalmukba... Elmondani nem merem, mik ezek, pedig tudom, könnyebb lenne. Százszor és ezerszer könnyebb lenne... De nem. Nem tudom, és talán nem is akarom elmondani. Félek. Félek, ha mindenre fény derül, sokaknak okozok fájdalmat. Épp elég az, hogy nekem fáj. Nem csak a múlt, de a jelen is.

"A tegnap történelem, a holnap rejtelem, de a ma adomány." Milyen bölcs mondat... De hiába tudom, a tegnapok és a mák karöltve képezik jelenemet. A holnapokban már nem hiszek. Nem tudom, lesz-e holnap. Nem tudom, mi lesz holnap.

Élni szeretnék, nem csak túlélni. Mégis erről szólnak a mák. A túlélésről. És megint érzem, nem itt van az én helyem.

A szakdolgozatomat is naphosszakat írom, mégsem hiszem, hogy időben be tudom fejezni. A héten szünet volt a suliban. Szépen elterveztem, hogy ezt a hetet Tibolddarócon töltöm, összegyűjtve minden szükséges adatot, és rendesen megírom a dolgozatom. Erre tüdőgyulladással feküdtem itthon. Azt hiszem, ez a stresszes helyzet is közrejátszik az érzéseimben...

Nem tudom, mi történik velem... Félek... Egyre jobban félek...

"Föld Anya, Ég Anya, szólj, hogy hova megy az út! Nem akarok eltévedni!"

Megfogadtam, hogy nem rakok fel ide több verset, mert sok portálon láttam viszont egy-egy versemet, más címmel. És ami a legszebb az egészben, megvádoltak plágiummal... Jogtalanul... Áh, mindegy, ha ez így nekik jobb, ám legyen. Jah, az előbbi pár mondat a válaszom azoknak, akik azt kérdezik, miért nem adatom ki a verseket...

Mindezektől függetlenül úgy döntöttem, ezt most felteszem, mert talán ez sokak számára hordozza a választ...

Lelkünk testet ölt, szülőt választ, majd világra jön.
Felnövünk, talán boldogan, de jön a vízözön.
Az élet ostoroz, a világ rohanni késztet,
Így nő bennünk napról-napra a fájdalom-készlet.  

Céljainkért küzdünk, egyszer el is érjük talán…
De mikor? Ez mindnyájunk számára örök talány.
Nagy léptekkel haladunk a boldogságunk felé,
S szívünk közben megreped, fájdalom hasít belé.  

Egy szenvedésmentes pillanat lesz minden vágyunk,
Közben egy páran teljes szívből várjuk halálunk…
Magatehetetlen vonaglunk az élet útján,
Míg lelkünk haldoklik, eltűnődve fájó múltján.

Miért érte ennyi kínzó gyötrelem, nem érti, 
De azokat, kik megsebezték, szívével védi.
Ám nem azért, mert nem akarja őket bántani,
Hanem mert tudja, egy légynek sem tudna ártani.  

Kihasználták, megsebezték, életét megtörték…
Szelíd lelke tehetetlen, mindez már megtörtént.
Fájdalma nő, szeretetéhsége gyarapodik,
És halálvágya életkedvével marakodik…

Így járt egy lány is, de tűri, míg ereje bírja.
Egy lány, ki remegő kézzel e sorokat írja.
Igaz barátai segítenék, de nem hagyja,
Mert úgy érzi, ez kizárólag csak az ő baja.

Lelkébe tekintve csupán egy síró kislányt lát,
Ki meg akarta valósítani minden álmát.
De a tükörből egy megtört ember néz vissza rá,
Ki egy csepp boldogságért mindenét odaadná.

Céltalanul, álmok nélkül sodródik az árral,
Körülveszi magát újra egy vasfalú várral.
Ki szívének fontos volt, mindörökké az marad.
Megoldást keresve, falak mögött bújva halad.

Ezt a verset most írtam, alig pár perce... Azt hiszem, kellőképp tükrözi a hangulatomat...

Nem vagyok túl jó passzban, úgyhogy csak leírom gyorsan az eddig történteket. Sikerült a nyelvvizsgám, elveszítettem egy barátnőmet, csoportvezető lettem az utolsó félévre, Miki segítségével intézem az egyetemet (ME helyett DE), dédim beteg, írom a szakdolgozatomat, ápolom a barátaim lelki világát, miközben az enyém darabokban hever a földön. Nagyjából ennyi.

Kissé mélyre zuhantam, de nem sokan látják meg ezt rajtam, jobb is ez így, nem kell mindenkinek tudnia, mi van velem. Sajnálatból nem kérek, vannak segítőim, akikre tényleg számíthatok, Olgi, Beus és Timi. Ők valóban meghallgatnak, próbálnak jobb kedvre deríteni. KÖSZÖNÖM!!!

A 2008-as év tegnap lezárult, ma kezdetét vette az új év... Ám nem csupán egy évet zártam le, hanem életem eddigi részét is. Rájöttem, eléggé megváltoztam az utóbbi időben. Elhanyagoltam sok olyan embert, akik fontosak nekem, és sebeimet nyalogatva, magatehetetlenül sodródtam az árral. Most azonban fontos döntést hoztam: Változtatok!

Szeretném visszanyerni valódi önmagam! Ez eddig egyszerűnek hangzik. De valójában nem az! Ha valakit olyanná formálnak a körülmények, amilyen valójában nem szeretne lenni, de mégis olyan lesz, nehéz csatát kell vívnia ahhoz, hogy a régi énjét visszakapja. "Ahhoz, hogy önmagad legyél - egy olyan világban, amely éjjel-nappal arra törekszik minden erővel, hogy olyanná tegyen téged, mint akárki más - a legnehezebb csatát kell megvívnod, amit csak lehet emberileg, és sosem szabad abbahagynod a harcot." De NEM adom fel! Harcolni fogok, amíg erőm bírja!

Februárban indul az utolsó félévem a KRF-en... Szeptemberben vár az egyetem, de ezzel kapcsolatban van egy kis bizonytalanság. Lehetőségem van arra, hogy Miskolc helyett Debrecenbe menjek tanulni, de sajnos nem tudom, mitévő legyek. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai egyaránt.

Anyagi szempontból: Itthon nem kéne szállást fizetni, kajára költeni, talán még a diákhitelt is visszamondhatnám. Debrecenben koli vagy albérlet, kaja, és nem tudnék megélni a diákhitel nélkül.

Iskola szempontjából: Ha valóra akarom váltani az álmomat, és a doktoriig nem állnék meg, akkor Debrecenbe kell mennem, mert Miskolcon erre nincs lehetőség, és alapjában véve keményebb, de jobb a Debreceni Egyetem.

Érzések szempontjából: Miskolcon sokan várják, hogy itthon legyek, számomra nagyon fontos emberek, Debrecenben szintén vannak, akik szeretnék, ha ott lennék. Viszont, ha itthon maradok, azt a családom - számomra nem kívánatos - tagjai is megtudják (itt leginkább Gyuszikára gondolok), ami nem feltétlenül vezetne jóhoz. Sőt...

Nem tudom, mitévő legyek. Tanácsokat kérhetek, de dönteni nekem kell... Elágazáshoz értem, de nem tudom, merre kéne menni, melyik a helyes út. A szívem kétfelé húz. Az eszemre meg ritkán hallgatok, amikor mégis, akkor többnyire rosszul döntök.

Na mindegy, ezen még sokat kell törnöm a fejem... Ha megszületik a döntés, ígérem, leírom.

A nyelvvizsgám eredményével kapcsolatban még nincs információ. Ha holnap nem teszik közzé az eredményeket a honlapon, akkor január 6-án fogják, betartva a nyelvvizsgától számított 30 napot...

A következőkben egy dal szövegét olvashatjátok, a La Mancha lovagjából. Címe: Az álom, mit nem láttak még. Azért rakom ki ezt, mert ahogyan a bejegyzés címe is mutatja, törvényem ez, ezt követem én!

Az álom, mit nem láttak még,
És győzni, hol nem győztek még, 
A bánatot eltűrni némán,
S ott járni, hol nem jártak még!

A vágyad nem elérhető,
De látod a távoli célt.
A lélek, csak az segít tovább,
S megnyílik a csillagos ég!

Törvényem ez, ezt követem én!
S ha nincs is már remény,
A hitem az él, ez vezet tovább,
Mert ki előre néz,
Annak bármilyen göröngyös
Útja van, nem lesz nehéz!
Bízom hát, mert ki céljához hű,
Tudja, hogy merre lép.
Arra Glória nem vár talán,
Csak egy csöpp békesség. 

Ha talán, jobb lesz így a világ,
Nem volt értelem nélkül a lét, 
S a vérem nem hiába hullott!
Elértem a távoli célt!

Hűha, már több mint egy hónapja nem írtam... Nos, azóta történt pár dolog. Elég sűrű volt a decemberem (eddig).

6-án nyelvvizsgáztam angolból (GazdálKODÓ, szakmai középfokú angol). 5-én mentem Székesfehérvárra, másnap 9-től volt a vizsga. Legkésőbb január 6-án megtudom, sikerült-e vagy sem. Nem tudok róla mit mondani, majd meglátjuk.

6-án azonban nem csak ez történt, akkor jött haza ReaLányka Cardiff-ból. Ma vizsgázott IFO földrajzból, nem tudom, sikerült-e neki. Nem sokat tanult rá... Na de ez az ő dolga.

December 8-tól egymás után írtam a ZH-kat, többnyire sikerültek. 3 vizsgával álltam a vizsgaidőszak elé: Programtervezés, Utazási iroda menedzsment, Turizmus általános elmélete. Hétfőn (dec. 15.) megírtam 8-tól a programtervezést, 9-től az utazási iroda menedzsmentet, kedden 10-től a turizmus általános elméletét. A progi 5-ös, a tur.ált.elm. 4-es, az utazási eredményét még nem tudom.

Van pár 2-esem, makró, számvitel, szállodaszervezés, az átlagom viszont nagyon jó lesz! Ha az utazási iroda menedzsment 5-ös, akkor 4,06, ha 4-es, akkor kereken 4 lesz az átlagom. Nem hiszem, hogy a vizsgám rosszabb lett, ha mégis, megyek javítani! :)

Ma volt a fellépésünk a kórussal. Nagyon jól sikerült, bár eléggé izgultunk. A rektorunk és a tanári kar előtt léptünk fel, 3 dallal. Sokan elérzékenyültek, még a rektor is sírt.

Na de miért is VÉGE a bejegyzés címe? Mert februárig teljesen szabad vagyok!!! NINCS TÖBB VIZSGÁM! (Max. az utazási, ha nem lenne min. 4-es) Viszont a látszat csal... Suli ugyan nincs, se vizsga, de a szakdolgozatom nem íródik meg magától. A teljes januárt szakdolgozatom készítésével szeretném tölteni.

Most megyek, összepakolok, holnap megyünk haza Bogival. Jah, mindketten NAGYON SZERETJÜK A MÁV-OT! Nyugalom, negatív értelemben! kb 3 órát buszocskázunk majd... Na pussz Mindenkinek!

Kedves Olvasóim!

A következőkben sokak szerint pesszimista látásmód olvasható majd, ezért előre is elnézést kérek. Lehet, hogy valóban az, de én így érzem, így látom, EZ VAGYOK ÉN!

Szemléletmódom:

A 20 évem alatt rájöttem, nem itt van az én helyem. Ez a rohanó világ - ahol az emberi kapcsolatok csak furcsa káprázatok, ahol a boldog percek már-már csupán a szenvedésmentes pillanatok rövid időszakai - nem nekem való.
Kiskoromban sokat hallottam nagyszüleimtől és dédikémtől a régi világról, az akkori értékrendekről, majd olvastam is mindezekről, és úgy éreztem, mintha az elmondottak és az olvasottak csupán egy tündérmeséről szólnának. Sok olyan is van, amit senki sem említett, nem is olvastam, mégis tudok róluk. Nem tudom, miért. Talán akkoriban volt egy előző életem, de az is lehet, hogy csak a fantáziám szüleménye. Bár ez utóbbi érdekes, mert a valóságot tükrözik ezek a dolgok.
Bármi is legyen a magyarázat, tudom, hogy nekem hiányzik az a világ, ott lenne az én helyem! Aki ismer, tudja, mennyire az érzelmek és a gondolatok embere vagyok, szeretek időt tölteni a szeretteimmel. Ezt a régi világ nem csak engedte, szinte meg is követelte. A mai rohanó világ azonban kiirtja az emberi kapcsolatokat, az érzelmeket, nem hagy időt az elmélkedésre, hiszen mindig csak rohanni kell, már-már fejvesztve, és a pénz uralja a mindennapokat. Engem a pénz nem boldogít. Sokkal inkább örömöm lelem egy kedves szóban, egy apró mosolyban, egy ölelésben...
Sajnos azonban minden erőfeszítésem hiábavaló. Bármennyire is próbálom környezetem és saját magam életébe visszacsenni a régi értékrendet, nem sikerül. Hiába minden törekvésem, hiszen a környezetem is rohan. Megtalálom azokat az embereket, akik hasonlóak hozzám, de már őket is túlságosan megfertőzte a jelen. Rohan körülöttem a táj, a környezetem, fut az idő, én pedig csak magatehetetlen vonaglok. Nem akarok futni, de hiába állok meg, engem is sodor az ár.
Most már azonban elegem van. A főiskola bizonyítja nap mint nap, hogy e világon már semmi nincs a rohanáson kívül. ELÉG VOLT! CSAK EGY KICSIT HAGY ÁLLJAK MEG!

Jövőképem:

Nem tudom, mit rejt számomra a jövő. Hozhat mosolyt, de könnyeket is...
Abban biztos vagyok, hogy ha minden ugyanúgy lesz, mint eddig, a rohanó világ megöli a lelkemet...

Elnézést kérek minden kedves olvasómtól, amiért egy ideje megint nem jelentkeztem. Sajnos semmire sincs időm... Most sincs túl sok, ezért rövid leszek.

Minden időmet tanulással töltöm, de a 10 tantárgyam közül csupán eggyel tudok foglalkozni, ez pedig nem más, mint az angol. Kedden és pénteken van órám, hétvégén készülök a keddi angolra, kedd délutántól pedig a péntekire. Nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen a nyelvet tanulni kell, csak épp nem jut időm másra. Az eddigi ZH-im nem sikerültek túl jól, mivel nem tudtam készülni. Nyakamon a nyelvvizsga (december 6.), de még nem írtam levelet, sem beszámolót. Tavaly igen, de idén még nem. Az egyetlen plusz, amit felvállaltam, a kórus, de az nem a tanulás, hanem az alvás rovására megy...

Sajnos egyre inkább azt veszem észre, hogy nem tudok lépést tartani. Nekem ez már sok. Jah, a szakdolgozatot még nem is említettem. December 4-re le kell adnom a témavázlatot, és még el sem kezdtem. Még csak annyit tudok, miről fogok írni, de azt nem, hogy mit. Ha már ezt megemlítettem, szakdolgozatom körülbelüli címe: A Bükkaljai borvidék turizmusa; Tibolddaróc borturizmusa és fejlesztési lehetőségei.

Tisztában vagyok azzal, hogy tanulni minden iskolában kell, és ezzel semmilyen bajom nincs, szeretek tanulni. Egyszerűen csak kimerültem... NAGYON!!!

Most már megyek, a változatosság kedvéért tanulok egy kis angolt...

 Vége a szünetnek. Holnaptól újra suli. Semmi kedvem nem volt visszajönni Gyöngyösre. Még most sincs kedvem az egészhez. Eljutottam arra a szintre, hogy utálok itt lenni. Nem a társaság miatt, inkább maga a város, a suli az, ami a nemtetszésemet kiváltotta...

Most nem írok többet erről, és másba sem kezdek bele. Fáradt vagyok.