Lelkünk testet ölt, szülőt választ, majd világra jön.
Felnövünk, talán boldogan, de jön a vízözön.
Az élet ostoroz, a világ rohanni késztet,
Így nő bennünk napról-napra a fájdalom-készlet.
Céljainkért küzdünk, egyszer el is érjük talán…
De mikor? Ez mindnyájunk számára örök talány.
Nagy léptekkel haladunk a boldogságunk felé,
S szívünk közben megreped, fájdalom hasít belé.
Egy szenvedésmentes pillanat lesz minden vágyunk,
Közben egy páran teljes szívből várjuk halálunk…
Magatehetetlen vonaglunk az élet útján,
Míg lelkünk haldoklik, eltűnődve fájó múltján.
Miért érte ennyi kínzó gyötrelem, nem érti,
De azokat, kik megsebezték, szívével védi.
Ám nem azért, mert nem akarja őket bántani,
Hanem mert tudja, egy légynek sem tudna ártani.
Kihasználták, megsebezték, életét megtörték…
Szelíd lelke tehetetlen, mindez már megtörtént.
Fájdalma nő, szeretetéhsége gyarapodik,
És halálvágya életkedvével marakodik…
Így járt egy lány is, de tűri, míg ereje bírja.
Egy lány, ki remegő kézzel e sorokat írja.
Igaz barátai segítenék, de nem hagyja,
Mert úgy érzi, ez kizárólag csak az ő baja.
Lelkébe tekintve csupán egy síró kislányt lát,
Ki meg akarta valósítani minden álmát.
De a tükörből egy megtört ember néz vissza rá,
Ki egy csepp boldogságért mindenét odaadná.
Céltalanul, álmok nélkül sodródik az árral,
Körülveszi magát újra egy vasfalú várral.
Ki szívének fontos volt, mindörökké az marad.
Megoldást keresve, falak mögött bújva halad.
Ezt a verset most írtam, alig pár perce... Azt hiszem, kellőképp tükrözi a hangulatomat...
Utolsó kommentek