Ma találtam a neten egy nagyon szép verset, elkápráztató. Ahogy olvastam, úgy éreztem, mintha a vadregényes tájon járnék. Debrecenben pedig mindez nagyon hiányzik...
Scheffer János: Séta a Bükkben
Zengő sziklái, szépséges, bükki havasoknak,
Hol Tar-kő és Bánkút csúcsai felmagasodnak,
Köd-hajnal üli meg a harmatos völgyeket,
Reggeli Nagymezőn egy könnyű sétát teszek.
Friss őszi szelek, érett fű illatát hordozzák,
Ágak szines leveleit érdes szelek borzolják.
Itt vagyok a Zsidó-réten és kicsit megállok,
Suta őzre, muflonra és szarvasokra várok.
Nap árnyéka már a termetes víznyelőknél jár,
Erős őzet, iramszarvast lő hirtelen halál,
Vaddisznók vicsorognak rettenve, de némán.
Madarak rebbennek szét kioltott életek nyomán.
Nézem a fiatal, szilaj csipkéskúti ménest,
Hangjukat hallom tompán a dobogó messzeségben,
Déli nap hevében, hűvös bükkerdők árnyékában,
Apró bogarak rajzanak szét gyors egymásutánban.
Bükknek barlangjai, mióta feküsztök csendben,
Sötét járatokkal, párás, szines cseppkövekkel,
Kik csendben alusztok át véres századokat,
Halk vízcsobogás töri meg örök nyugalmatokat.
Kirándulók zaja tölti be a Szalajka-rétet,
Frissvizű források táplálják a vízesések,
Hideg hűsítő szél fúj a Hámori tó felett,
Partján padok pihennek, lassan én is továbbmegyek.
Mint kusza barázdák, hegyes-völgyes réteken,
Turisták sétálnak a szépséges bérceken,
Csak az Őserdő pihen fenséges magányban,
Kidőlt fák várják néma sorsukat a tájban.
Remélem, másoknak is tetszik ez a gyönyörűség! :)
Utolsó kommentek