Apróságok

    A múltam egy sötét oldala ismét életre kelt. Ezotéria, mágia, spirituális tér... Olyan szavak ezek, melyeket ha meghall egy "idegen", messzire elkerül. Félreértések elkerülése érdekében: ezotéria - reinkarnáció; mágia - gyógyítás; spirituális tér - szellemvilág. Ezek azok, melyek a fent említett témákban engem jellemeznek, hozzám kötődnek. Mindez - úgy vélem - egyetlen dologra vezethető vissza, ez pedig nem más, mint a szeretet.
    Müller Péter Szeretetkönyv című művét olvasgatom egy ideje. Az ő segítségével jöttem erre rá. A kapocs a szeretet. Reinkarnáció: Amikor meglátok valakit, akit addig nem ismertem, mégis ismerősnek tűnik. Ahogy közeledik, egyre erősebb az érzés: Ő az! Pontosan kicsoda? Egy látomást követően mindig kiderül. Apró fejezetek villanak fel bennem előző életeimből. Azonban az, hogy felismerem a lelket, mely hajdanán hozzám közel állt, s most más testet öltve van a világon, csakis úgy lehetséges, hogy él köztünk a kapocs, a szeretet.  Gyógyítás: Nem fizikai. Lelki gyógyítás. A mágia nagyon sok dologra képes, de vigyázni kell vele. A feketemágia pedig már nem érdekel, az túlságosan sötét! Bár lelkem is, a szívem nem! Én nem bántani akarom az embereket, hanem segíteni akarok nekik. Szellemvilág: Jópár éve, mikor egy kedves kis barátnőm eltávozott az élők sorából, őt véltem látni a szobámban. Akkor megijedtem, azt hittem, csak képzelődök, valami nem stimmel. De, miután már sokadjára "találkoztam" Olimpiával, kérdezősködni kezdtem a baráti társaságban, mi lehet ez az egész. Egy barátom tanácsára utánanéztem ennek. Mindenki képes kapcsolatot tartani a szellemvilággal, a kérdés csupán az, hogy nyitott vagy zárt a csakra, mely ehhez szükséges. Egy kisgyermek kb 2 éves koráig emlékszik előző életére, látja a lelkeket. 2 éves kor felett ez a csakra többnyire bezárul. De nem örökre! Egy negatív, vagy akár egy pozitív hatás újra kinyithatja. Így történhetett ez nálam is. Olimpia elvesztése nagyon fájt. Mindössze 12 évet élt. Évek múlva azonban olyan rossz irányba terelődött ez a "képességem", hogy már féltem magamtól, a tetteimtől. Majd történt valami, és bezárult a csakrám. Most újra kinyílt. 3 év után újra kapcsolatban állok a szellemvilággal. Nem tudom, ez most jó-e vagy sem. Lelkileg nagyon rosszul vagyok, úgy érzem, nincs erőm a lelkekhez, hiszen még a saját életemet sem tudom rendbehozni.
    Szeretet: Olyan szó ez, mely számomra szinte a legtöbbet jelenti. Mára viszont elvesztette értelmét, csupán egy elcsépelt, üres szó lett. Mögöttes tartalom nélkül. Jó hallani, ha valaki azt mondja: Szeretlek! De honnan tudjuk, hogy valóban így érez-e? Ha ma ezt halljuk, örülünk, de nem elég hallani! Érezni is kell! És ehhez az kell, hogy mások szívébe lássunk. Ha valaki azt mondja neked, szeret, nézz a szemébe mélyen, s lásd a szívét! Nem hiába mondják: A szem a lélek tükre. Mindent elárul. Olyan ez, mintha egy könyvet olvasnál. Egyszerű olvasásra egy történetet ismersz meg, de, ha a sorok között olvasol, más is eléd tárul. Szeretsz valakit? Éreztesd vele! Most nem a párkapcsolatra gondolok, hanem a barátokra, a kedves ismerősökre. Ne csak szavakkal fejezd ki a szereteted! Egy mosoly, egy jó szó, egy ölelés többet árul el egy üres szónál! Ha bajban van egy barátod, ne sajnáld, segíts neki! Hogyan? Találkozz vele! Állj mellette! ÖLELD MEG! Ez a legnagyobb segítség, mit nyújthatsz neki! A problémáit csakis önmaga oldhatja meg, Te nem teheted meg helyette! De, ha rámosolyogsz, ha megöleled, erőt adsz neki a küzdelemhez!

Furcsa... Gondolatok sokasága cikázik a fejemben. Írok a szeretetről, amit én sok ember iránt táplálok. De ők mit gondolnak? Ők is szeretnek? Lehet engem szeretni? Ha igen, én miért nem tudom szeretni önmagam? Miért árnyékolja be lelkemet megint a sötétség? Miért érzem magam egyedül? Miért kerestem meg újra Novalis Sehnsucht nach dem Tode (Halálvágy) című versét? De hiszen én élni akarok! Igaz, ez a világ nem tetszik, de akkor is itt KELL maradnom, küzdeni kell teljes erőmből. Mégis, miért érdekel megint a vers? Talán a tudatalattim került felszínre? Vagy talán azért, mert egyedül vagyok, nem áll mellettem senki? (Most sem a párkapcsolatra gondolok!!)

Elfáradtam... Nem fizikailag, hanem lelkileg. Félelem, fájdalom, gyötrelem, bánat és bosszúvágy - sötét dolgok, mégis ezek uralnak most. Életem útját folytatnom kell. De elágazáshoz értem, és nem tudom, merre menjek. Senki sem szól, az idő telik, nekem pedig döntenem kell. El kell indulnom valamelyik irányba, különben elveszek.

Az előbb ezt írtam: "Ha bajban van egy barátod, ne sajnáld, segíts neki! Hogyan? Találkozz vele! Állj mellette! ÖLELD MEG! Ez a legnagyobb segítség, mit nyújthatsz neki! A problémáit csakis önmaga oldhatja meg, Te nem teheted meg helyette! De, ha rámosolyogsz, ha megöleled, erőt adsz neki a küzdelemhez!" Mellettem miért nem áll senki? Miért nem kapok mosolyt, ölelést? Szükségem lenne rá, nagyon! De nem kapok.

Talán be kéne látnom végre, hogy valójában senki sincs mellettem, és az egész eddigi életem - beleértve a barátokat, a kedves ismerősöket is - csupán egy álom volt, melyből felébredtem? Ha valóban ez a helyzet, újra aludni szeretnék! Lehunyom a szemem, de álmatlanul. Felébredtem, s a rideg valóság nem enged vissza az álmok birodalmába, mely eddig olyan jó volt! Egy hely, ahol jól éreztem magam. De az is lehet, hogy még mindig álmodom, csak épp jelenleg rémálmom van... Melyik a helyes? Felébredtem vagy rémálom gyötör? Könyörgöm, valaki segítsen! KÖNYÖRGÖM!!!