Apróságok

 Ma eltemettem az egyik cicámat, Szmitit. Tegnap ütötték el, de csak ma találtuk meg. Anya délutános volt, Laci aludt, így én ástam a gödröt, és eltemettem szeretett kandúromat. Nyughelye tetejére egy régi deszkaajtót tettem, hogy Jessy nehogy kiássa.
 Szmiti, a hófehér perzsa-házimacska keverék kandúr 7 évet élt. Nem ismertem kiscica korától, mert ő hamarabb lett a ház lakója, mint én, de amikor ideköltöztünk a Soltészra, szinte azonnal megszerettem. Bár igaz, akkor még élt bennem a Maszatkám elvesztésével járó fájdalom. Maszat szintén egy hófehér kandúr volt, csak ő sziámi-házimacska keverék. Szmitinek ördögi tekintete volt, hatalmas sárga szemekkel, Maszatnak inkább angyali, a babakék szemeivel.
 Szegény Szmitikém sokszor járt pórul. A párzási időszakok alkalmával gyakran előfordult, hogy egy hétig nem láttuk, aztán úgy jött haza, mint egy hadirokkant. Sántítva, nyöszörögve, tele karmolásokkal, lefogyva... Ilyenkor kb. 4-5 napig csak evett és aludt, majd újra indult a lányok után. Az egyik eltűnése után azonban törött farokkal jött haza. Kb 1 éve csak az első 2 csigolyáját érezte, a farka maradék részét nem. De így is a mi cicánk volt, szerettük nagyon.
 Hhh... Ha létezik Macskamennyország, ő biztosan odakerül, az örök vadászmezőre. Nem csupán egy macska volt nálunk, hanem családtag, ugyanúgy, mint minden kisállatunk.
 Bár ma eltemettem egy tüneményt, a szívemben örökké élni fog!

Drága Szmitikém, nyugodj békében!