Apróságok

 Június 25-én (szerda) kimentünk Andival (a nővérem) Perecesre, egyfajta "pofavizitre". Semmi kedvem nem volt hozzá, de úgy gondoltam, inkább együtt, mint valamikor egyedül.
 Kint voltunk az udvaron, Andi a hintaágyban, én egy széken. Gyuszika (fater) kijött hozzánk. Bocsánatot kért az eddigi viselkedéséért, azt mondta, nem emlékszik semmire. Se a fenyegetésekre, se a tönkretett Karácsonyokra, se a pszichiátriára, egyetlen dologra sem. Andi annyit mondott, többé ne legyen ilyen. Én egyszerűen nem tudtam megszólalni.
 Ebéd után kiültünk mindannyian az udvarra, mama, papó, Gyuszika, Andi és én. Andi elmondta, hogy augusztus 20-án repül Angliába, majd csak vizsgázni jön haza (december-január), tehát kiköltözik. Meghallgattuk a véleményüket, aztán jött a neheze. Beszélgetés a közelmúltról.
 Mama megkérdezte, miért nem járunk ki hozzájuk. Mondtuk, hogy azért, mert elegünk van a folytonos cseszegetésekből, meg állandóan gyomorideggel mentünk ki, nem tudtuk, éppen milyen állapotban találjuk Gyuszikát. Andi megemlítette a nekem küldött, gyilkossággal fenyegető sms-eket, valamint az mms-ben elküldött Tarot kártyát, mely a halált ábrázolta. Mama annyit reagált, hogy valami doktornőnek is hasonlókat küldött, mert őt okolta az állapota miatt. Aztán a következőt mondta: "Annak idején, a válás után Zsuzsika azt mondta, ne félj mama, nem változik semmi, mégsem jártok ki, már nem szerettek minket, sem apátokat! Pedig ha ő is egy szerető családban maradt volna, talán most nem lenne ilyen!" Andi reagált: "Mama, nem mi tehetünk arról, hogy ilyen, se Zsuzsi, se anya vagy én!" Mama azt mondta, nem úgy gondolta, hogy mi vagyunk a hibásak. Pedig nagyon is úgy hangzott!!! Ezután jött az, hogy bocsássunk meg Gyuszikának, szegény nem tehet róla, beteg, és különben sem emlékszik semmire...
 Egész idő alatt úgy éreztem, mindjárt robbanok. Szerettem volna kimondani minden gondolatomat, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Mostanáig érlelődött bennem az összes ki nem mondott szó. Ez következik most. Előre is elnézést kérek mindenkitől, valószínűleg lesz pár olyan mondat, melyben nyomdafestéket nem tűrő szavak szerepelnek. 

Nem járunk ki: 
 Hát mi vagyok én? Mazohista? Vagy mártír? Ha valaki gyilkossággal fenyeget, még jó, hogy nem állok elé önként és dalolva! Mamáéktól sem kapok/kapunk mást, csak állandó baszogatást! Köszönöm, de nekem már nagyon elegem van ebből! Türelmes ember vagyok, de az én türelmem sem végtelen!

Amit annak idején mondtam:
 Igen, valóban azt mondtam, mert akkor még szerettem kint lenni. De aztán minden alkalommal a válásról volt szó, meg hogy miért nem ellenkeztünk, meg anya mekkora köcsög, amiért szegény kicsi fiacskájukkal ezt tette, meg milyen egy lotyó, amiért összejött Lacival stb. 14-15 éves korában ki tudja ezt elviselni??? Eleinte szó nélkül tűrtem, belül tomboltam, és egyre csak nőtt bennem a düh. Végül egy sokadik alkalommal kitálaltam: Gyuszikának a válás idején már volt egy 2 éves kapcsolata valamilyen Ágicával. Aztán valami miatt szakítottak. Ezen kívül ugyebár a drága fiacskájuk, az ártatlan Gyuszika természetgyógyász-masszőrként dolgozott a Szent Ferenc Kórházban. Nagy híre volt Miskolcon, nem csupán masszázsra jártak hozzá a női páciensek. Ezt persze nem hitte el nekem mama, az ő fiacskája nem ilyen, meg ha ez valóban így lenne, miért nem mondták neki soha, amikor a Szent Ferencben feküdt. Hát ekkora naivitást! Természetes, hogy nem így fogadják: "Csókolom, Marika néni! Hogy tetszik lenni? Tetszik tudni arról, hogy a Gyula keféli a betegeit?"
 No mindegy, a lényeg, hogy betelt a pohár nálam is, elég pillanatot tettek tönkre az életemben, elégszer rúgtak belém, ezért nem akartam többé kimenni.

Szegény apátok nem tehet róla, beteg:
 Igen, beteg. Idegbeteg! Egy idióta, őrült fazon! Ön- és közveszélyes, ki- és beszámíthatatlan, bipoláris. De kérdem én, ezek miatt el kell nézni minden hülyeségét? Azért, mert beteg, fenyegetőzhet, megkeserítheti az életünket? Hát nem! Sok olyan bűne van, ami nem a betegségének tudható be! És még valami: Ha az általa küldött, gyilkossággal fenyegető sms-ek ellenére kimentem volna egyedül, mi a garancia arra, hogy nem durran el valami miatt az agya, és nem öl meg? Semmi!
 Annak idején mélyen benne volt az öngyógyításban. Tessék, akkor segíts magadon! Anno én mondtam, hogy a fekete mágiát kerülje, mert rajta csattan. Nem kerülte el. Íme, meg is lett az eredménye. Nem tudom sajnálni. Régebben még sajnáltam, ma már nem. Ma már csak a gyűlölet ég bennem, ez az egyetlen "érzelem", ami hozzá köt.

Nem emlékszik semmire:
 Na persze! Nem most jöttem le a falvédőről! Gyuszika mindig a könnyebb utat választotta, és soha semmiért nem ő volt a felelős! Biztos vagyok benne, hogy minden cselekedetére tisztán emlékszik, csak rájött, hogy így eltaszított minket, és ha részleges amnéziát színlel, neki könnyebb. Mamáék meg úgyis megsajnálják, őket az orruknál fogva vezetik. Én azonban nem felejtek! Felőlem akár fel is fordulhat, nem érdekel!

 Sajnos a vér ehhez az őrülthöz köt, de nem tudok rá úgy tekinteni, mint az apámra. Ezért is hívom Gyuszikának. Nem vagyok hajlandó találkozni vele, a hangját sem akarom hallani! A megbocsátásomról pedig ne is álmodjon! Arról meg végképp ne, hogy mosolyogva kimegyek hozzájuk és ápolom őt, gondoskodok róla! Majd ha piros hó esik! Ő százszor és ezerszer megtagadott minket, lemondott rólunk, és csupán élvezetet jelentettünk számára, születésünk után pedig csak nyűg voltunk. Most mégis a lányai vagyunk, és gyermeki kötelességünk gondoskodni róla? Hát, kacagnom kell!

 Bár tudom, hogy ő nem olvassa a blogomat, mégis egy neki szánt üzenettel zárom a bejegyzést:

Gyuszika, értsd meg végre, felnőttem, többé nem vagyok vak! Nekem már évek óta nincs apám! Soha nem bocsátok meg neked, ezt jól vésd az eszedbe! Teljes szívemből gyűlöllek! Nem kell tőled semmi, csak egyet kérek: Hagyj békén!