Apróságok

    Ma voltam az Avasiban, elmentem a verseimért, mert kedden bevittem őket az egyik nagyon kedves tanárnak, megkértem, olvassa el verseimet szakmai szemmel. Most visszakaptam műveimet, kritikával együtt. Kaptam egy kis pozitívat is, de több volt a negatív. Nem baj ez, mindkettő építő hatással van az emberre. Tanárnő megkérdezte, hívő vagyok-e. Hirtelen azt válaszoltam, igen.
    Aztán elgondolkoztam ezen. Nézzük csak, milyen kapcsolatom volt eddig a hittel. Kiskoromban az én drága dédnagymamám tanított meg imádkozni. Ő mutatta meg, hogy az ember sosincs egyedül, Isten vigyáz bárányaira. Akkor, dédikém hatására hittem az Úrban. Viszont ellentmondásba keveredett bennem a hit és az ateizmus. Miért? Apám katolikus, anya református, de egyikük sem hívő, apám egyenesen ateista. Ő a mai napig azt hiszi, pogány vagyok, pedig megkereszteltek, református vagyok. Végül legyőztem a kétségeket, és hívő lettem. Templomba ugyan nem járok, de ettől meg lehet hinni Istenben. Viszont, amikor Olimpia meghalt, megrendült bennem a hit. Nem értettem, miért kell ilyen fiatalon elmennie. Aztán rájöttem, talán jobb így, mert szegénykém születése óta beteg volt, talán több időt töltött kórházban, mint otthon. Viszont amikor a szemem láttára elütötték az én pici kutyuskámat, Tarát, az egészen más volt. Aznap volt egy templomi koncertünk. Sírtam, zokogtam Tara holtteste mellett, majd összekapartam maradék erőmet, és elmentem a templomba. Azonban az udvaron megálltam, és nem bírtam bemenni. Aranylánc volt a nyakamban, kereszttel. Letéptem a nyakláncot és eldobtam, majd a földre kuporodtam, és zokogni kezdtem. Isten elvette az én kis drágámat. Később, de még a koncert kezdete előtt odajött hozzám egy barátnőm, felvette a földről a nyakláncomat, kezembe tette, majd bezárta tenyeremet, és bekísért a templomba. Az egész koncert alatt düh, bánat és gyűlölet égett bennem. Így vesztettem el a hitemet. Pár év múlva azonban újra feltámadt bennem. Bár sokmindent nem értek, tudom, hogy létezik. Ott van a kőben, a virágban, a szélben, minden apró teremtényben. Nem látjuk? A levegőt sem, mégis tudjuk, hogy van!
    Azt hiszem, jó választ adtam a tanárnő kérdésére, hiszek Istenben. A hitem pedig csak az enyém, senki sem veheti el tőlem.
    Talán most felmerül bennetek a kérdés, ha Isten létezik, miért nem segít az embereknek a bajban? Neked, nekem, bárkinek a világon. Kedves Olvasó, talán azért, mert ha nem lenne gond, nem lenne negatívum, nem kéne küzdeni, nem tudnánk értékelni a jó, pozitív dolgokat! Rossz nélkül nincs jó, ahogy jó nélkül sincs rossz. És ahogy egy nagyon kedves ismerősöm szokta nekem mondani: "Teher alatt nő a pálma." Isten nem veszi le a terhet a vállunkról, sem az enyémről, sem a tiédről, de mellettünk van. Csak érezni kell!
    Ez viszont csak az én véleményem, mindenki mást gondol. Ez így van jól, így helyes.

    A múltam egy sötét oldala ismét életre kelt. Ezotéria, mágia, spirituális tér... Olyan szavak ezek, melyeket ha meghall egy "idegen", messzire elkerül. Félreértések elkerülése érdekében: ezotéria - reinkarnáció; mágia - gyógyítás; spirituális tér - szellemvilág. Ezek azok, melyek a fent említett témákban engem jellemeznek, hozzám kötődnek. Mindez - úgy vélem - egyetlen dologra vezethető vissza, ez pedig nem más, mint a szeretet.
    Müller Péter Szeretetkönyv című művét olvasgatom egy ideje. Az ő segítségével jöttem erre rá. A kapocs a szeretet. Reinkarnáció: Amikor meglátok valakit, akit addig nem ismertem, mégis ismerősnek tűnik. Ahogy közeledik, egyre erősebb az érzés: Ő az! Pontosan kicsoda? Egy látomást követően mindig kiderül. Apró fejezetek villanak fel bennem előző életeimből. Azonban az, hogy felismerem a lelket, mely hajdanán hozzám közel állt, s most más testet öltve van a világon, csakis úgy lehetséges, hogy él köztünk a kapocs, a szeretet.  Gyógyítás: Nem fizikai. Lelki gyógyítás. A mágia nagyon sok dologra képes, de vigyázni kell vele. A feketemágia pedig már nem érdekel, az túlságosan sötét! Bár lelkem is, a szívem nem! Én nem bántani akarom az embereket, hanem segíteni akarok nekik. Szellemvilág: Jópár éve, mikor egy kedves kis barátnőm eltávozott az élők sorából, őt véltem látni a szobámban. Akkor megijedtem, azt hittem, csak képzelődök, valami nem stimmel. De, miután már sokadjára "találkoztam" Olimpiával, kérdezősködni kezdtem a baráti társaságban, mi lehet ez az egész. Egy barátom tanácsára utánanéztem ennek. Mindenki képes kapcsolatot tartani a szellemvilággal, a kérdés csupán az, hogy nyitott vagy zárt a csakra, mely ehhez szükséges. Egy kisgyermek kb 2 éves koráig emlékszik előző életére, látja a lelkeket. 2 éves kor felett ez a csakra többnyire bezárul. De nem örökre! Egy negatív, vagy akár egy pozitív hatás újra kinyithatja. Így történhetett ez nálam is. Olimpia elvesztése nagyon fájt. Mindössze 12 évet élt. Évek múlva azonban olyan rossz irányba terelődött ez a "képességem", hogy már féltem magamtól, a tetteimtől. Majd történt valami, és bezárult a csakrám. Most újra kinyílt. 3 év után újra kapcsolatban állok a szellemvilággal. Nem tudom, ez most jó-e vagy sem. Lelkileg nagyon rosszul vagyok, úgy érzem, nincs erőm a lelkekhez, hiszen még a saját életemet sem tudom rendbehozni.
    Szeretet: Olyan szó ez, mely számomra szinte a legtöbbet jelenti. Mára viszont elvesztette értelmét, csupán egy elcsépelt, üres szó lett. Mögöttes tartalom nélkül. Jó hallani, ha valaki azt mondja: Szeretlek! De honnan tudjuk, hogy valóban így érez-e? Ha ma ezt halljuk, örülünk, de nem elég hallani! Érezni is kell! És ehhez az kell, hogy mások szívébe lássunk. Ha valaki azt mondja neked, szeret, nézz a szemébe mélyen, s lásd a szívét! Nem hiába mondják: A szem a lélek tükre. Mindent elárul. Olyan ez, mintha egy könyvet olvasnál. Egyszerű olvasásra egy történetet ismersz meg, de, ha a sorok között olvasol, más is eléd tárul. Szeretsz valakit? Éreztesd vele! Most nem a párkapcsolatra gondolok, hanem a barátokra, a kedves ismerősökre. Ne csak szavakkal fejezd ki a szereteted! Egy mosoly, egy jó szó, egy ölelés többet árul el egy üres szónál! Ha bajban van egy barátod, ne sajnáld, segíts neki! Hogyan? Találkozz vele! Állj mellette! ÖLELD MEG! Ez a legnagyobb segítség, mit nyújthatsz neki! A problémáit csakis önmaga oldhatja meg, Te nem teheted meg helyette! De, ha rámosolyogsz, ha megöleled, erőt adsz neki a küzdelemhez!

Furcsa... Gondolatok sokasága cikázik a fejemben. Írok a szeretetről, amit én sok ember iránt táplálok. De ők mit gondolnak? Ők is szeretnek? Lehet engem szeretni? Ha igen, én miért nem tudom szeretni önmagam? Miért árnyékolja be lelkemet megint a sötétség? Miért érzem magam egyedül? Miért kerestem meg újra Novalis Sehnsucht nach dem Tode (Halálvágy) című versét? De hiszen én élni akarok! Igaz, ez a világ nem tetszik, de akkor is itt KELL maradnom, küzdeni kell teljes erőmből. Mégis, miért érdekel megint a vers? Talán a tudatalattim került felszínre? Vagy talán azért, mert egyedül vagyok, nem áll mellettem senki? (Most sem a párkapcsolatra gondolok!!)

Elfáradtam... Nem fizikailag, hanem lelkileg. Félelem, fájdalom, gyötrelem, bánat és bosszúvágy - sötét dolgok, mégis ezek uralnak most. Életem útját folytatnom kell. De elágazáshoz értem, és nem tudom, merre menjek. Senki sem szól, az idő telik, nekem pedig döntenem kell. El kell indulnom valamelyik irányba, különben elveszek.

Az előbb ezt írtam: "Ha bajban van egy barátod, ne sajnáld, segíts neki! Hogyan? Találkozz vele! Állj mellette! ÖLELD MEG! Ez a legnagyobb segítség, mit nyújthatsz neki! A problémáit csakis önmaga oldhatja meg, Te nem teheted meg helyette! De, ha rámosolyogsz, ha megöleled, erőt adsz neki a küzdelemhez!" Mellettem miért nem áll senki? Miért nem kapok mosolyt, ölelést? Szükségem lenne rá, nagyon! De nem kapok.

Talán be kéne látnom végre, hogy valójában senki sincs mellettem, és az egész eddigi életem - beleértve a barátokat, a kedves ismerősöket is - csupán egy álom volt, melyből felébredtem? Ha valóban ez a helyzet, újra aludni szeretnék! Lehunyom a szemem, de álmatlanul. Felébredtem, s a rideg valóság nem enged vissza az álmok birodalmába, mely eddig olyan jó volt! Egy hely, ahol jól éreztem magam. De az is lehet, hogy még mindig álmodom, csak épp jelenleg rémálmom van... Melyik a helyes? Felébredtem vagy rémálom gyötör? Könyörgöm, valaki segítsen! KÖNYÖRGÖM!!!

    Túl vagyok a tükrözésen. Nem volt valami jó, de túléltem. Valószínűleg azért hánytam vért, mert volt egy nyelőcsőgyulladásom, melynek nyomai még látszanak. Azonban kaptam egy jó hírt is: Nincs gyomorfekélyem. Tehát amit 4 éve megállapítottak, az elmúlt. Ennek azért örülök!
    Ahogy mentem a kórház kijárata felé, találkoztam Vicikével, majd Katival. Azt mondták, ha már úgyis erre járok, nézzek be a többiekhez. Megtettem. Bementem. De nem volt értelme! Már nem vagyok az, aki régen voltam, a mosolygós, vidám Zsuzsi végleg megszűnt létezni, már csak az emlékekben él. Helyette én vagyok, összetörve és céltalanul. Annak pedig semmi értelme, hogy mások kedvét is elrontsam. Így hát nem is maradtam sokáig. Ahogy hazaértem, elsírtam magam. Majd' negyed órán keresztül csak sírtam...
    Jó lenne újra mosolyogni, bejárni a fizikora, beszélgetni, kiönteni magam, de egyszerűen nem megy. Meg kell tanulnom egyedül talpra állni. És túlságosan szeretem én őket ahhoz, hogy elrontsam a kedvüket. Nem ezt érdemlik. Most úgy érzem, jól döntöttem, nem megyek be többé. Hiába fáj olyan nagyon, így kevesebb rosszat okozok nekik. Talán egy kis idő múlva könnyebb lesz mindenkinek.

Minden hiába:
"Nem az vagyok, ki voltam egykor, belőlem a jobb rész kihalt..."

    Úgy döntöttem, a tegnapról inkább nem írok.
    Ma megyek gastroscopiára (gyomortükrözés). Azért van erre szükség, hogy fény derüljön az indokra, miért hányok vér(ese)t. Kicsit egyébként érdekes ez az egész. Anno a GYEK-ben 2 órás megfigyelés volt a tükrözés után. Most meg ha elvégzik a gastroscopiát, mehetek utamra. A baj ezzel csak annyi, hogy a GYEK-ben is rosszul voltam. Igaz, azóta 4 és fél év telt el, de nem biztos, hogy változott a szervezetem, lehet, hogy megint nem leszek jól.
    Amikor még csak vizsgálatra mentem, és előjegyeztek mára, kértem anyát, hogy legyen szabad. 2 hete volt erre, hogy elintézze. Úgy vélem, elfelejtette. Tegnap rákérdeztem, nem cseréli-e el valamelyik szabadnapját mára. Tudni kell, hogy a héten délelőttös, szabad hétvégés. A válasza ennyi volt: a vasárnapot? Kérdeztem, miért, szombaton is szabad lennél, nem? Akkor mondta meg, hogy szombaton nagymamámékhoz megyünk. Megértem, hogy a vasárnapot nem akarta elcserélni, de szabadságot is vehetett volna ki mára. Nem tette. Azért ez egy kicsit rosszul esik. Sőt... Nagyon is. Így tehát egyedül megyek és jövök, se anya, se Laci, se tesóm nincsenek itthon. Bár korábban Andi azt mondta, eljön velem, most úton van Pestre, állásinterjúra megy.
    Éjszaka nem bírtam aludni. Ideges vagyok a tükrözés miatt. És bár közel lakom a kórházhoz, fogalmam sincs, mikor és hogy jutok haza.

Az életem romokban hever, összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Ahogy telnek a napok, úgy veszem észre, egyre mélyebbre kerülök. Rengeteget sírok mostanában, de szerencsémre hallgatnak a falak. Sem erről, sem titkaimról, sem terveimről nem beszélnek senkinek.

    A szombati rokonlátogatásról annyit, hogy ma este fog hívni az új főnököm. Ha azt mondja, a héten menni kell dolgozni, akkor nem megyek nagyimékhoz. Igaz, nagymamámnak 12-én lesz a névnapja, és ezt ünnepelnénk (valamint az én névnapomat is), nem fogok menni, ha dolgozni kell. Miért? Mert péntek este 6-tól hajnal 2-ig van meló, kb 3-ra haza érek, aztán aludni kéne, mert szombat este ugyanez a helyzet. Mondtam anyának is, ha dolgozni kell, nem megyek ki. Kérdezte, miért, hiszen szombaton Laci is éjszakára megy. Basszus... Nem igaz, hogy nem érti: Hajnal 3-kor hazaesek, kb 4-kor beesek az ágyba, keljek fel 8-kor, menjek ki Nyárádra, maradjak talpon, este meg menjek dolgozni. Azt mondta, 6-ig úgyis hazaérünk. Kérdem én, ki bírja ezt?
    Mivel még nem biztos, hogy a héten dolgozok, ezért nem gondolkozok többet a hétvégéről, elég lesz akkor, ha hív a főnök.

Most már megyek készülődni. Majd írok, ha tudok.

    Az előzőekben azt írtam, nem tudok kimenni augusztusban Finnországba, mert nem tudom fizetni. Most azonban felcsillant egy aprócska fénysugár. Munkát kaptam, dolgozni fogok.
    Minden péntek és szombat este 6-tól hajnal 1-ig vagy 2-ig. Nem tudom, meddig fogom bírni az éjszakázást, nem tudom, bírom-e majd egyáltalán, de muszáj lesz. Most egyetlen cél lobog a szemem előtt, álmaim egyikének megvalósítása: Kijutni Tamperébe.

Más:

A tegnap nem egészen az én napom volt... Vasárnap este mentem Gyöngyösre, mivel tegnap 8-tól 10-ig volt a beiratkozás. 9.20-kor indult a buszom Miskolcra. Sikerült elérni, 12-re értem be a Búzára. Haza szaladtam, letusoltam, átöltöztem, aztán irány a megbeszélés. Mivel magassarkúban, ünneplős naciban, elegánsan öltöztem fel, esett az eső. Mindig így járok. Az esernyőt persze otthon felejtettem, így jól megáztam. Szeretem az esőt, imádok ázni, de nem akkor, amikor így vagyok öltözve.

Most elég is ennyi, majd este beszámolok a mai napról is.

    Az Avasi Gimnázium diákja voltam, az énekkar egyik szilárd tagja. Még mindig visszajárok, amikor csak tudok. Újra lehetőségem nyílt egy koncertútra, 2008 augusztusában. Elkezdtem fizetni az árát, majd e-mailben lemondtam az utat, mert nem tudom fizetni.
    Havonta kapok 30.000 Ft Diákhitelt, amiből 17.000 a koli díja. A maradék 13-ból kell kijönnöm minden hónapban. Igaz, kajára nem költök túl sokat, mert alig eszek valamit, és spórolok, amennyire tudok, de úgy érzem, nem fogok tudni annyit félretenni, amennyi a finnországi úthoz szükséges. Az egy dolog, hogy összekaparom az útiköltséget, de némi zsebpénzt is kéne vinni.
    Szeretnék újra kimenni Tamperébe, látni finn barátaimat és az ezer tó országát, a gyönyörű Kauppi erdőt, Helsinkiben a Sibelius emlékművet (stb), nem tudom, képes leszek-e összegyűjteni az árát.
    A tanárom kedves és megértő volt, azt mondta, még nem húzza ki a nevem a listáról, hátha mégis el tudok menni. Azért is jó lenne, ha most sikerülne kijutnom, mert később nem tudom, lesz-e lehetőségem.
    Jelenleg azonban ez csak egy álom, melynek megvalósításán dolgozom.

Nem tudok most sokat írni, mert bár nem rég jöhettem a géphez, nem is maradhatok sokáig.
Tegnap hoztuk haza Andit. Reggel félórás csúszással, 8.30-kor indultunk itthonról. Fehér volt minden, szakadt a hó, egészen Füzesabonyig. Onnantól már csak a felhők árulkodtak az időjárási viszonyokról, majd végül a nap is kisütött. Út közben sok érdekességet láttam. Az egyik településen egy lovaskocsi hajtott a benzinkútra... Kíváncsian figyeltem, mit akar, végül levett a bácsi egy hordót és tankolni kezdett. Ilyet sem láttam még - gondoltam magamban. Mikor már nem voltunk messze Hőgyésztől, anyáék úgy gondolták, rövidítenek és kikerüljük Tamásit. Útba is vettük Szárazdot. A 2006-os térkép ugyanis mutatott egy utat ezen a falucskán keresztül. Viszont kiderült, hogy ez az út, melyet egy 2 évvel ezelőtti térkép mutat, még nem épült meg. Elkezdték, de nem fejezték be. Vicces, ugye? :D
Végül fél 2-kor megérkeztünk Hőgyészre. Másfél órát töltöttünk ott, majd elindultunk haza. Ismét nem Szekszárd felé, hanem Kecskeméten keresztül. Este 10-kor értünk haza. Összességében 12 órát utaztunk, eléggé fárasztó volt. No ennyi elég, nem maradok tovább.

Egyébként hamarosan megyek vissza Gyöngyösre. Hétfőn beiratkozás, szerdán gyomortükrözés (Miskolcon), aztán egy kis pihi, majd 10-én vasárnap visszatérek Gyöngyösre. Várom is és nem is. Majd meglátjuk, mi lesz.

    Holnap megyünk Öcsisajtért (a nővérem, Andi). Eddig Hőgyészen volt szakmai gyakorlaton. Ez a község Tolna megyében található. Már kétszer is volt szerencsém ott járni, nagyon tetszett és tetszik! Icipici falucska, ahol tiszta a levegő, gyönyörű a táj. Az egyetlen baj, hogy nagyon messze van. Kb. 314 km.    
    Anyáék úgy tervezik, hogy 8 körül indulunk reggel. Ha minden jól megy, dél és fél egy között ott is leszünk. Amikor én Hőgyészen jártam, vonattal és busszal mentem, korán reggel indultam és fél 2 körül értem oda (ha jól emlékszem). Miskolcról indultam, Siófokig vonatoztam, onnan pedig buszon zötykölődtem. De megérte!!! Andival csudijól elvoltunk, még hastáncot is néztem, és rájöttem, hogy szeretném megtanulni.
    Fogalmam sincs még, hogy mikor érünk haza, majd egyszercsak átlépjük a kaput. :) Andi most haza költözik, bizonytalan időre. Még vár rá az államvizsga, de amíg nem kap kolit Székesfehérváron, addig itthon lesz. Mondhatni, váltjuk egymást. Ő Miskolcra jön, én Gyöngyösre megyek.
    Kiskoromban több mese közt a Mikrobiért is rajongtam. Ebben a mesében volt Pepe, akinek nagyon tetszett a gyöngy. "Pepe döndé, dönd Pepéjé" - mondta mindig. Zsuzsi Döndösé, Döndös Zsuzsié!!! :)

    Bár nem szokásom előre tervezni, most mégis ezt teszem. Azért nem szoktam, mert akkor sosem jön össze. Talán most másképp lesz. Nem nagy dolog, csupán egy aprócska átalakítás a szobámban. Persze csak akkor, ha egyáltalán itthon leszek.
    No de mit is tervezek? Nos, rájöttem, hogy Micimackó mindig megnyugtat, egyszerűen imádom! "Én kedvelem őt, nagyon kedvelem őt, hisz ő mackó, Mici a mackó!" Felrajzolom szépen Micimackót, Malackát, Fülest, Tigrist, Nyuszit, Ürgét, Bagolyt, Kangát, Zsebibabát és Róbert Gidát a falamra, majd kifestem őket. Lehet, hogy egy (lassan) 20 éves lány szobáját sokan nem így képzelik el, de ez egy kicsit sem érdekel. A fő, hogy nekem megfeleljen. :) Ha sikerül majd a tervem, akkor már nem csak a mesében lesz igaz: "Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám!"
    Úgy tervezem, hogy az ágy felett lesz Micimackó és Malacka, ahogy ölelik egymást. Balra tőlük Ürge, felette Tigris ugrik, kezében Nyuszival. Micimackóék felett egy mosolygó felhőcske lesz. A felhő mellé szeretném Bagolyt festeni, alatta, a földön Füles csücsül majd. Ürge mellett lesz Zsebibaba, Füles mellett pedig Róbert Gida és Kanga.
    Hát ennyi. Ezt szeretném kivitelezni a nyáron. Gondoljon rólam mindenki, amit akar, nekem ez tetszene, akár gyerekesnek tartanak miatta, akár nem. Szerintem Micimackót mindenki szereti, legyen akár fiatalabb vagy idősebb, szomorkás vagy jókedvű. Bármilyen korban, bármilyen állapotban szeretheti bárki a "csacsi öreg medvét". :)

"Valaki mondja meg, milyen az élet,
 Valaki mondja meg, mért ilyen..." (LGT)

    Most tényleg ez a dal jár a fejemben, az összes mondanivalójával együtt. Döntöttem... De jól tettem? Miért érzem én úgy, hogy nem? Miért válsztom a menekülést a harc helyett? Miért nincs erőm a küzdelemhez? MIÉRT???
    Sokan azt mondják, nem ez a megoldás, hogy futok, míg bírok. Szerintük van ennél jobb megoldás is. De senki sem mondja el, mi az! Köztük van az is, kinek szavára sokat adok, de én nem látok más utat! Számomra már nincs más kiút! Futok és életben maradok, vagy megállok és talán belehalok. Vad ez a világ, zord az élet, de élni kell, míg a szív lüktet, s ha majd utoljára dobban a szív, eljön a béke és a nyugalom. Addig viszont létezni kell, sodródni az árral.
    Mi lenne, ha maradnék? Mi várna rám? Örökös rettegés, remegés, félelem? Bezárkózva ülnék, s a szobámban rabként léteznék? És hogy ez meddig tartana? Amíg teljesen bele nem őrülnék! Mire lenne ez jó? Már így is rettegek, és ha kiteszem a lábam a házból, állandóan azt lesem, nincs-e a közelemben az apám. Már mindenhol őt látom, gyilkos vágy ég szemében. Még rémálmaim is róla szólnak...
    Mi lenne, ha mennék, ahogy döntöttem? Tudnék a szívem és a lelkem nélkül élni? A múlt örökké elkísér, bármerre is járok. Biztosan el akarok én futni? Távol mindentől és mindenkitől? Elmúlna félelmem? Megtalálnám a nyugalmam?

"Óh, jó Uram, Jézus mondá: kardtól vész, ki karddal él!
De két tűz között válaszúton békét csak bolond remél.
Mondd, mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge?
Mondd, mennyit ér, ha készül véres győzelemre?" (István, a király)

Istenem, bár lenne valaki, aki utat mutatna! Nem azt kérem, hogy fogja meg a kezem, és vigyen magával, nem! A saját utamat szeretném járni, csak nem tudom, merre kell menni. "...Válaszúton békét csak bolond remél..."

Da pacem Domine! Veni lumen Cordium! Veni Sancte Spiritus!

Én hamarosan útra kelek,
Levelet viszek, postás leszek.
Világ se látott még ilyen lányt,
Ki szívébe mart, hiába fájt...

Hhh... Nincs kedvem tovább írni ezt a verset. Semmihez sincs kedvem. Ma kezdetét veszi a búcsú, szívem darabokra törik. Akiknek ma búcsút intek, talán eleinte nem értenek meg, de idővel, remélem, tudni fogják, miért tettem.

Most nem írok többet, hisz' elég a szóból!
Belül zokogok, lelkemben vihar tombol.
Ellököm, kiket teljes szívből szeretek,
Őket, akiket én SOHASEM FELEDEK!

    Az előző bejegyzéssel kapcsolatban döntésre jutottam. Februárban kezdődik a második félévem. Havonta maximum egyszer fogok hazajönni, egyetlen hétvégére. Gyöngyösön apám nem találhat meg. Tudom, nem lenne szabad elfutni, de nincs erőm küzdeni. Gyávaságom ára az, hogy az itteni életemet fel kell adnom. 2 hetem van arra, hogy elszakadjak mindentől és mindenkitől, ami/aki Miskolchoz köt. Ez nagyon nehéz és hihetetlenül fáj, és még nem tudom, ki fogom-e bírni, de nincs jobb ötletem. 2 hét rövid idő... És ki sem tudom mondani a búcsúszót. Egyszerűen nem megy.
    Talán valakiben felmerül a kérdés, miért kell egyáltalán elbúcsúznom bárkitől is, ha havonta egyszer úgyis itthon leszek. Nos egyrészt azért, mert sokakkal nem tudok hétvégente találkozni, mivel nem érnek rá. Másrészt pedig erősen gondolkozom azon, hogy nem csupán Miskolcról, de Magyarországról is elmegyek. Ez azonban még bizonytalan.
    Hhh... Nem tudom, mi hogyan alakul majd. Istenem, de örülnék, ha ez az egész csupán egy rémálom lenne, melyből felébredhetek!!!

    Szerdán (2008. január 23-án) délután vizsgáztam turizmus gazdaságtanából... Amint azt a bejegyzés címe is mutatja, nem jártam sikerrel, megbuktam.
    Ilyen még nem volt, talán most jött el ennek is az ideje. Egy pár ember szerint biztosan nem tanultam eleget... Nos, annyit tanultam, amennyit tudtam, bár igaz, elég nehéz úgy koncentrálni, hogy közben máshol jár az eszem. Hogy min jár az eszem a tanulás helyett? Több dolgon is, de mind egyetlen okra vezethető vissza. Azonnal kifejtem.
    Egyrészt rettegek attól, mikor csenget be az, akit rémálmomban sem szeretnék SOHA többé látni... Erre keresgélek megoldást... De mi lenne a legjobb döntés? Ezt senki sem tudja. Jelentsem fel, majd kérjek távolságtartásit? És ezzel mit érek el? Akár van határozat, akár nincs, ha eldurran az agya, Miskolcon megtalál. Talán az lenne a legjobb, ha visszamennék Gyöngyösre, és ritkán jönnék haza. Tudja, hogy ott tanulok, de azt nem, hol talál meg Gyöngyös határain belül... De akkor mi lenne a miskolci életemmel? Barátok, ismerősök, akiket teljes szívemből szeretek... Hagyjam itt őket? Ha ezt tenném, elköszönjek tőlük? Vagy szó nélkül lépjek le? Ha elmennék, tudom, nem örökre tenném, de ritkán jönnék haza, havonta talán egyszer, egyetlen hétvégére. Fogalmam sincs, mit tegyek... És hiába kérnék ebben segítséget bárkitől, nekem kell döntenem. De miért ilyen nehéz???
    Miért nem lehet csak egy pici nyugalmam? Miért van ez így? Egyesek azt mondják, ne is törődjek vele. Ezt mégis hogyan tudnám megtenni? Amikor gyilkossággal fenyeget, szabadon járkál a városban, tudja, hol lakom.. Én azért legyek nyugodt és ne törődjek vele?
    Úgy érzem, kezdek kicsit belebolondulni ebbe az egészbe. Ha kiteszem a lábam a házból, állandóan azt nézem, melyik fa vagy épület mögött áll lesben apám, mikor akarja teljesíteni fenyegetését. Gyöngyösön, ahogy a vizsgát írtam, gyakran körbenéztem, nincs-e ő is a teremben. Bárhová megyek, remegek.
    Valóban ezt érdemlem? Ezt, hogy rettegésben kell élnem apám miatt? Miért kapom ezt a büntetést? MIÉRT??? Anyagi dolgokból sosem volt meg mindenem, nem is lesz, és nem is szeretném, hogy minden csak úgy az ölembe hulljon, nem tenne boldoggá. Lelki dolgokban sem vagyok a leggazdagabb, de ami a boldogtalanságomat, szomorúságomat élteti, az a nyugalom hiánya. Évek óta egyetlen vágyam a nyugalom, de ezt nem kapom meg. Talán az idő múlásával ez másképp lesz, de egy sosem változik majd: Az az érzés örökké bennem fog élni, hogy apám elmebeteg... :(

    Kicsit eltértem a címtől, de kiírtam magamból az érzéseimet. Ez egy picit segít, legalábbis azt hiszem.
    Az eredeti témához visszatérve, nincs nagy baj, felvehetem a turizmus gazdaságtana 2-t, csak addig nem vizsgázhatok belőle, amíg az 1-ből nincs meg a vizsgám. Erre a tavaszi vizsgaidőszak előtt lesz lehetőségem.

Hajnal van, sűrű ködben pihen a város,
A szürkeség az unalommal határos;
Fáznak a vasbetonba vert rozsdás szögek,
Ágon leng egy szélszaggatta nemesszövet.

Gyűrött újságpapír utat tör a járdán,
Vezércikkben öl az influenza-járvány,
Kitört a pánik, s úrrá lett a félelem,
Tegnap még friss volt, mára történelem.

Fakéregbe vésett szerelmes üzenet,
A padon felejtett száraz kenyérszelet,
Mind, egyre csak szebb napokat várnak,
S nagyot köszönnek az érkező halálnak.

Madarak repkednek a cudar időben,
Szárnyuk korbácsként suhog a levegőben.
Vijjogva keltik a munkába készülőket,
Gyermekek gúnyolnak vénülő szülőket.

Reggeli ébresztőt fújnak sikítva szirénák,
Morogva ébrednek a panel-hiénák,
Senki nincs olyan helyen, ahová való,
Gyűlölet a mindennapos ennivaló.

Távol a rend, messze szökött a fejekből,
Vámpírként falatozik híg vérerekből.
A jóllakott káosz elégedett, s hízik,
A fejetlenség csak önmagában bízik.

Falfirkák osztanak furcsa igazságot,
Így hirdetnek egy elképzelt valóságot,
Előttük állok, s a színek folynak egybe,
Sziszifuszként sziklát görgetek a hegyre.

Nyakamban tábla lóg, amely engem hirdet,
Útszéli koldustól kapok szakadt inget;
Az égő pusztán keresem menedékem,
Ma olcsón adom keserű verejtékem!

Lelkem sötét zugában él egy furcsa lány,
Székéből sosem mozdul, mert Ő a magány.
Ablaka sarkig tárt, ám fényt sosem kapott,
Fekete függönye takarja a Napot.

A rettegés gyökere behálózta testem,
Álmomban a meztelen Dávidot festem.
Gúnyos kacaja megmarja üres arcom,
De mindhiába teszi, mert még alszom.

    Egy ideje újra félelem uralja életemet. Rettegek valakitől... Egy olyan embertől, akit    kiskoromban szerettem, ma viszont csupán a gyűlölet és a félelem köt hozzá.. Illetve még valami: a vér. Ő az apám. Vagyis csak VOLT az apám.
    Ő annyiszor megtagadott már és annyi fájdalmat okozott, hogy most már én is megtagadom, nekem többé nincs apám. Főleg nem egy olyan elmebeteg, aki fegyverrel rendelkezik, gyilkossággal fenyeget, közben szabadon járkál kedvére. A pszichiátrián az orvosa azt mondta, már jól van. Pedig ez nem igaz! Ki- és beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, bipoláris... A gyógyszereit nem szedi. Ha egyszer eldurran az agya, lazán lelő vagy leszúr?
    Bár a pisztolya "csak" riasztópisztoly, távolra nem veszélyes, közelről viszont az tud lenni. Ezen kívül ott van a sok bicskája, 10-15 cm-es pengével...
    A minap hallottam a híradóban egy érdekes dolgot. 2008-tól a zaklatás is büntetendő. Ha szereznék egy távolságtartási határozatot, és utána mégis a közelembe jön, vagy megpróbál elérni, nem ússza meg büntetlenül. Arra gondoltam, elmegyek a bíróságra. Aztán egy ismerősöm ismerőse elmondta, hogy ehhez először feljelentést kell tennem. Ha feljelentem apámat, biztosan megtalál... Nekem az életem sokkal értékesebb!!! Így most gondolkodóba estem.. Nem tudom, mit tegyek.
    Néha azt remélem, ez az egész csak egy rossz álom, és én hamarosan felébredek. De sajnos ez a rideg valóság. Fáj, kimondhatatlanul fáj, de rettegek, és nem tudok ennél jobb megoldást...

Mára ennyi elég. Talán túl bizalmas vagyok, de ki kell írnom magamból, különben beleőrülök. Bár ennek már a határát súrolom... :(

Üdvözlök Mindenkit!

Először is bocsánatkéréssel tartozom, amiért ilyen késők írok magamról. A blogomat talán a bemutatkozással kellett volna kezdenem. Mentségemre szóljon, hogy nem nagyon tudtam, hogyan jellemezem azt, akit a tükörbe nézve látok.

Nem fogom túlzásba vinni az önjellemzést, nem is tudnám, mivel még nem teljesen ismerem önmagamat. Talán az ember nem is ismerheti meg teljesen saját magát, mivel az idő múlásával mindannyian változunk...

Egy szeptemberi napon láttam meg a napvilágot Miskolcon. Azóta 19 év telt el. Ez idő alatt sokmindnet megtanultam. Voltam már a felhők között, éltem az álmok birodalmában, zuhantam magasról, mélyre kerültem, sőt, voltam már hihetetlenül mélyen is. De ez az élet rendje vagy nem? Egyszer fent, egyszer lent...

Egy átlagosnak tűnő családban nőttem fel, majd ez a kép szertefoszlott. A szüleim elváltak. Ennek én örültem, mert már rettegtem apámtól. Azt hittem, a válás után minden jó lesz. Tévedtem. Apa zaklatott minket, anyát, a nővéremet és engem. Aki ismer, tudja, milyen érzékeny vagyok, nem tudtam feldolgozni a folytonos lelki terrort. Így kerültem 14 évesen a békaperspektíva alá. Hatalmas sötétség, mély depresszió és öngyilkossági kísérletek sorozata uralta életem ezen szakaszát. Az utolsó kísérletemmel kórházba kerültem, gyomormosásra. Ekkor tértem észhez, és megpróbáltam új életet kezdeni...

Nem mondom, hogy könnyű volt, de kaptam némi segítséget. Sok kéz nyúlt felém, barátok és angyalok részéről. Vannak még olyan sebek a szívemen, melyek nem gyógyultak be, s talán nem is fognak, de igyekszem ezeket eltakarni.

Talán a múlt sérelmei miatt, talán érzékeny lelkem végett, vagy épp egy teljesen más okból versbe foglalom érzéseimet. Ezért lesz blogomban annyi vers olvasható. Minél több versemet olvassa az Olvasó, annál inkább megismer, annál jobban érti majd lelkemet.

Ezzel kapcsolatban egyetlen kérésem lenne: Néha napján gondolkozzon el mindenki verseim mondanivalójáról! A kommenteket pedig várom nagy szeretettel! :)

Jó olvasgatást kíván: